meg vagyok bízva az evangélium továbbadásával
Efézus 3:1–13
Tovább megyünk az Efézusi levél tanulmányozásával, azt kutatva, kik vagyunk Krisztusban, vagyis milyen jellemzői vannak az identitásunknak. Ma arról lesz szó, hogy Krisztusban sáfárok vagyunk. A sáfár abban a korban egy olyan személyt jelölt, aki mások vagyonán gazdálkodik. Hasonló volt, mint ma a menedzser, vagy ügyvezető igazgató. Mindannyian kaptunk különböző ajándékokat és erőforrásokat Istentől, amit használhatunk saját hasznunkra vagy Isten dicsőségére. ld. a tálentumok példázata: Mt 25,14–30. A mai ige arra bátorít minket Pál példájával, hogy Isten dicsőségére használjuk az ajándékainkat.
Amit kaptál, rád bízták
Pál apostol ezt a levelet fogságban írja, ami nem volt egy leányálom: bilincsben volt, Rómában, egy cella mélyén. És mégis, amikor megírja ezt a levelet, nem panaszkodik, nem mondja, hogy milyen nehéz helyzetben van, és hogy imádkozzanak a szabadulásáért, hanem arról ír, hogy kicsoda ő Krisztusban, és mire hívta el őt Isten.
„Én, Pál, aki Krisztus Jézusnak foglya vagyok tiérettetek, a pogányokért” – már ebben az első sorokban látszik, hogy Pál nem magának élt, hanem másokért, mert Krisztus szeretete szorongatta a szívét, és mindent megtett azért, hogy minél több embert megmentsen a kárhozattól.
I. A sáfárság kegyelemből való ajándék (1–2. vers)
Pál nem magától vállalkozott erre a szolgálatra. Nem azért hirdette az evangéliumot, mert különösen tehetséges volt, vagy mert úgy döntött, hogy ezt fogja csinálni. Azt írja: „Isten kegyelme milyen szolgálatot bízott rám a ti javatokra.” Isten bízta rá az evangélium terjesztését, hogy az örömhír eljusson mindenkihez.
Mi is hasonló helyzetben vagyunk. pl. amikor megtértem, fogalmam sem volt, mire hívott el az Úr. Jártam gyülekezetbe, házicsoportba, tudtam egy kicsit gitározni, és egyre több dolgot bíztak rám: a dicsőítést, házicsoportban igeszolgálatot, azután prédikációt, stb. Nem tudtam még milyen ajándékot kaptam az Úrtól, csak tettem, amire megkértek. Kb. 2 éves hívő lehettem, amikor Isten megszólított és elhívott pásztori szolgálatra. Azóta tudom, hogy pásztori ajándékot kaptam Istentől, amivel jól kell gazdálkodnom, hogy Isten országa haladjon előre a szolgálatom által.
Amit Istentől kaptál, nem véletlenül került éppen a te kezedbe.
Tudod-e már, milyen sáfársággal bízott meg téged az Úr? Használod-e ajándékaidat a gyülekezet építésére? Nem mindenki kapta ugyanazt az ajándékot, hanem Isten úgy osztja szét mindenkinek, ahogy akarja. (1Kor 12:4-11) Nagy hiba, ha valaki utánozni akar egy hívő testvért a szolgálatban, de nem kapta meg ugyanazt az ajándékot, mert ekkor nem lesz áldás a szolgálatán.
II. A sáfárság tartalma: a kijelentett titok (3–6. vers)
Mi is az, amit Pálra bízott az Úr. Pál szerint ez egy titok – egy olyan igazság, amely korábbi nemzedékek előtt nem volt még feltárva, most azonban kijelentetett a Léleknek az apostolokban és prófétákban. És mi ez a titok? „Hogy a pogányok örököstársak és egyugyanazon test tagjai és részesei az ő ígéretének a Krisztus Jézusban, az evangélium által.”
Ma ez ma magától értetődőnek tűnhet, de az első század zsidó gondolkodásában ez ugrásszerű újdonság volt. A zsidó nép évszázadokon át azt gondolta magáról, hogy ő Isten választott népe. Ezért nem akart Péter apostol sem a pogányokhoz menni, hogy hirdesse az evangéliumot, mert azt hitte, hogy az Ószövetségi igéretek kizárólag a zsidó népnek szólnak. Most azonban kiderült, hogy Krisztusban a pogányok – vagyis mindenki más, aki nem zsidó – ugyanazon test tagjaivá, ugyanazon örökség részeseivé lesznek. Nincs első és másodrangú hívő Krisztus testében. Minden tag ugyanolyan fontos.
Az evangéliumban nincs VIP-részleg. Krisztusban mindenki teljes jogú örököstárs.
Ez a titok ma is nagy hatással van a keresztény közösségekre és az egész társadalomra. A kereszt lebontja azokat a falakat, amelyeket az emberek felhúznak egymás közé – legyen szó származásról, nyelvről, társadalmi helyzetről. Aki Krisztusban van, az teljes jogú örököstárs, teljes jogú testvér. Ezt a titkot bízta ránk Isten, hogy hirdessük: nincs olyan ember, aki kívül állna Isten szeretetének körén, ha Krisztushoz jön. Bármilyen a kinézete, a viselkedése, a gondolkozása, a kultúrája, Isten minden embert vár, mert Jézus vére engesztelő áldozat az egész világ bűnéért. Kik azok az emberek számodra, akiknek nagyon nehezen tudsz Istenről beszélni, mert azt gondolod, hogy nagyon messze vannak Isten országától?
III. A sáfárság ára: alázat és szolgálat (7–9. vers)
Ezután Pál egy megdöbbentő mondatot ír: „Nekem, minden szent között a legkisebbnek adatott az a kegyelem, hogy a pogányoknak hirdessem Krisztus mérhetetlen gazdagságát”. Pál, aki apostol, aki Krisztust személyesen látta, aki gyülekezeteket alapított, ezt írja magáról: „Nekem, minden szent között a legkisebbnek “. Ez nem álszerénység a részéről, mindezt teljesen komolyan gondolja. Minél közelebb kerül valaki Istenhez, annál tisztábban látja a saját kicsinységét és a rábízott kegyelem nagyságát. Ez a hit paradoxona: ha növekszünk a hitben, akkor egyre kisebbnek látjuk magunkat Isten előtt. Ahogy megismerjük az Atyát, úgy egyre inkább megismerjük saját magunkat és egyre nyilvánvalóbbak lesznek a hibáink és hiányosságaink. Ez az alázat iskolája, és Isten megígérte, hogy aki megalázza magát, azt fel fogja magasztalni. pl. Pista bácsi, hogyan nő a hívő ember? Mint a tehén farka, fiam. Mert az hogyan nő? LEFELÉ.
Isten kezében a „legkisebb” is alkalmassá válhat a legnagyobb feladatra.
Pál ezt világosan látta és mégis – vagy éppen ezért – ő az, akit Isten kiválasztott, hogy hirdesse „a Krisztus végére mehetetlen gazdagságát a pogányok között”. Figyeljük meg a feszültséget: a legkisebb kapja a legnagyobb megbízást. Isten nem a legalkalmasabbnak tűnő embereket keresi, hanem azokat, akik tudják, hogy semmivel sem érdemelték ki, amit kaptak. A sáfárság nem érdemrend, hanem szolgálat – és a szolgálat mindig alázatból fakad, nem önteltségből.
Ez nekünk is szól. Sokan azért nem mernek beszélni a hitükről, mert azt gondolják, előbb „tökéletesebbé” kellene válniuk, több bibliai tudásra volna szükségük, jobb életet kellene élniük. Pál pontosan az ellenkezőjét mutatja: minél inkább látja a saját kicsinységét, annál inkább csodálkozik azon, hogy Isten mégis őt bízta meg. Ez a fajta alázat nem hallgattatja el az embert – éppen ellenkezőleg, felszabadítja a szolgálatra, mert nem magára, hanem Isten kegyelmére és hatalmára mutat.
IV. A sáfárság célja: Isten sokféle bölcsessége megmutatkozik (10–11. vers)
Miért fontos ez az egész? Pál most kitágítja a horizontot egészen a mennyei tartományokig: azért, hogy „megismertettessék most a mennybeli fejedelemségekkel és hatalmasságokkal az egyház által az Istennek sokféle bölcsessége”. Itt a menny nem csupán Isten lakhelyét jelenti, hanem az egész szellemvilágot, jókat és gonoszokat egyaránt. A titok, amiről Pál beszélt nem csak az emberek előtt volt elrejtve Krisztus előtt, hanem a szellemvilágtól is: sem az angyalok, sem a démonok nem tudtak róla, hogy Isten Krisztusban kibővíti a népét és a pogányok is beleférnek, ha hisznek.
A gyülekezet nemcsak beszél Istenről – láthatóvá teszi, milyen Isten.
Ebből az is következik, hogy az egyház nem csupán egy vallási közösség a sok másik közül. Az egyház – a zsidókból és pogányokból egybegyűjtött, Krisztusban eggyé lett nép – bizonyíték. Élő, látható bizonyíték arra, hogy Isten bölcsessége és minden nép iránti szeretete felülmúlja az emberi elgondolást. Amikor egy gyülekezetben megvalósul a valódi egység – amikor különböző hátterű, korú, gondolkodású emberek egy testté lesznek Krisztusban –, akkor ott valami történik, ami a világban nem található. Lehet, hogy vannak emberek, akik együttműködnek egy konkrét feladat elkészítésében, de az a fajta közösség, ami megvalósul egy egészséges gyülekezetben, sehol nincs a világban. Isten ezen keresztül mutatja meg a fizikai és szellemvilág előtt, milyen nagy az Ő hatalma a teremtett világ felett, beleértve az embert is.
V. A sáfárság gyümölcse: bátorság és bizodalom (12–13. vers)
A szakasz végén Pál személyes hangvételre vált: „őbenne van bátorságunk és szabad utunk bizodalommal a benne való hit által”. Krisztusban (en Christo)– nem a saját érdemünk, hanem az Ő munkája alapján – szabad utunk van Istenhez. Nem kell rettegve, távolról közelítenünk, hanem gyermeki bizalommal léphetünk Isten elé. Krisztus kereszthalálakor a templom kárpitja felülről az aljáig kettészakadt, ami azt jelképezte, hogy szabad az út az Istenhez, mert a kereszt eltávolította az akadályokat. Úgy mehetünk a világegyetem királyához, mint édesapánkhoz. Nem kell fölöslegesen hajlongani, nem kell időpontot egyeztetni, csak szaladni szabadon, egyenesen az Úrhoz.
Mit kezdesz azzal, amit rád bíztak?
- A szolgáltunkat nem mi választjuk meg, hanem Istentől kapjuk, aki úgy adja mindenkinek, ahogy akarja.
- Az evangélium mindenkié. Nincs olyan ember a környezetünkben, akiről előre eldönthetnénk, hogy „ő úgysem fog megtérni”.
- A titok az, hogy Krisztusban mindenki örököstárs lehet.
- Az alázat nem gátol, hanem felszabadít a szolgálatra. Isten előtti kicsinységünk felismerése az, ami Isten kegyelmét ragyogtatja fel rajtunk keresztül.
- Amit a gyülekezetben megélünk, annak tétje van – nemcsak a mi kis közösségünk számára, hanem Isten dicsőségének megmutatása szempontjából is. A gyülekezet életét a szellemvilág páholyból nézi. Krisztusban szabad utunk van Istenhez, és ez a bizalom hordoz át bennünket a nehézségeken is.
Isten ma is sáfárokat keres – nem tökéleteseket, hanem hűségeseket. Olyanokat, akik tudják: amit kaptak, azt tovább kell adniuk.