1 Sámuel 1
Van, amikor nem azt nemértjük, hogy Isten miért nem ad valamit. Hanem azt, hogy miért nem adja meg azt, amiről tudjuk, hogy jó.
Miért nem gyógyít meg?
Miért nem jön a gyermek?
Miért nem rendeződik a házasság?
Miért nem kapom meg azt a munkát, amiért annyit imádkoztam?
Miért kell még mindig várnom?
Az 1Sámuel 1. fejezetében egy asszony történetével találkozunk, aki pontosan ezt az érzést ismeri. Anna gyermeket szeretett volna. Nagyon. De nem lehetett gyermeke.
És akkor jön egy mondat, ami első olvasásra szinte megüt:
„Az ÚR bezárta a méhét.” 1Sámuel 1:5 RÚF
De hát miért?
Hiszen ugyanaz az Isten mondta a teremtéskor: „Szaporodjatok, sokasodjatok” (1Mózes 1,28). Miért zárja be akkor Anna méhét?
Nem Anna az egyetlen, akinek történetében találkozunk ezzel. Sára hosszú éveken át várt gyermekre (1Mózes 16,2), Sámson édesanyja meddő volt, mielőtt Isten megígérte volna neki a gyermeket (Bírák 13,3), és Erzsébet is hosszú várakozás után lett Keresztelő János édesanyja (Lukács 1,13).
Nem minden késés Isten nemje. Van, amikor a késés az előkészület része.
Isten történetében újra és újra találkozunk olyan emberekkel, akiknek valami fontosra kellett várniuk. És talán éppen ez az egyik legnehezebb dolog a hitben: amikor tudjuk, hogy Isten képes lenne megadni, amit kérünk, mégsem adja meg akkor, amikor mi szeretnénk.
Anna valószínűleg nem tudta, miért kell várnia. Nem látta azt, amit mi már látunk a történet végén. Nem tudta, hogy megszületik Sámuel. Nem tudta, hogy a gyermek, akire annyira vágyik, egyszer majd Isten szolgálatában áll. Nem tudta, hogy az ő könnyei és imádságai egy sokkal nagyobb történet részei.
Csak azt tudta, hogy fáj. És közben Isten valami olyasmire készítette fel, amire talán még nem volt kész. Mert nemcsak Sámuel megszületésére kellett várnia. Anna szívének is készen kellett állnia arra, hogy Sámuelt oda tudja adni Istennek. Ez pedig talán még nehezebb.
Mert könnyű azt mondani: „Uram, add meg nekem!”
Sokkal nehezebb azt mondani: „Uram, ha megadod, akkor is a Tiéd marad.”
Anna éppen erre jutott el. Amikor imádkozott, ezt mondta:
„Seregek Ura! Ha részvéttel tekintesz szolgálóleányod nyomorúságára, gondod lesz rám, és nem feledkezel meg szolgálóleányodról, hanem fiúgyermeket adsz szolgálóleányodnak, akkor egész életére az Úrnak adom, és nem éri borotva a fejét!” 1Sámuel 1:11 RÚF
Isten nemcsak azt készíti elő, amit kérsz. Néha előbb téged készít fel rá.
Figyeljük meg: Anna nem egyszerűen gyermeket kért. Ő kész volt odaadni azt, amire a legjobban vágyott. Talán ezért volt szüksége arra a hosszú várakozásra. Nem azért, mert Isten kegyetlen volt vele. Nem azért, mert nem hallotta az imádságát. És nem azért, mert Anna nem volt elég hívő. Lehet, hogy Isten közben Anna szívét készítette.
És ez nagyon kemény tanítás. Mert mi általában azt szeretnénk, hogy Isten változtassa meg a körülményeinket. Ő pedig sokszor először bennünket változtat meg.
Mi azt kérdezzük: „Mikor?”
Isten pedig néha azt kérdezi: „Készen állsz?”
Mi azt mondjuk: „Uram, add már végre!”
Ő pedig talán ezt munkálja bennünk: „Ha megadom, képes leszel elengedni?”
Ez különösen nehéz szülőként. Mert amikor gyermeket kapunk, ösztönösen azt gondoljuk, hogy nekünk kell megvédenünk őt. Mindentől. Mindenkitől. Minden rossz döntéstől. Szeretnénk tudni, mi lesz vele tíz, húsz vagy harminc év múlva. Szeretnénk kikövezni előtte az utat.
De nem tudjuk.
Amit görcsösen szorítunk, azt nehéz Isten kezébe tenni.
Mi csak egy bizonyos pontig látunk. Én sem tudom, mi lesz a gyermekeim életével. Nem tudom őket minden fájdalomtól megóvni. Nem tudom helyettük meghozni a jó döntéseket. Nem tudom, mi lesz számukra a legjobb hosszú távon. És talán nekem is újra és újra meg kell tanulnom azt, amit Anna megtanult:
A gyermekeim nem az én tulajdonom. Isten ajándékai, akiket egy időre rám bízott. Én szeretem őket. Teszem, amit emberileg megtehetek értük. Vigyázok rájuk, tanítom őket, támogatom őket, és szeretném a legjobbat nekik.
De Isten jobban ismeri őket nálam. Ő teremtette őket. Ő már akkor ismerte őket, amikor még én sem tudtam, hogy valaha az életem részei lesznek. És Ő nemcsak azt látja, ami ma történik velük. Ő látja az egész életüket.
Ezért az elengedés nem azt jelenti, hogy nem szeretünk eléggé. Néha éppen az elengedés a bizalom egyik legmélyebb formája. És ez nemcsak a gyermekeinkre igaz.
Talán van valami az életedben, amit görcsösen szorítasz.
Egy kapcsolatot.
Egy gyermeket.
Egy munkát.
Egy álmot.
Egy elképzelés arról, milyennek kellene lennie az életednek.
Talán hónapok vagy évek óta kérsz valamit Istentől, és nem érted, miért nem történik semmi. Lehet, hogy most csak a bezárt ajtót látod. De mi van, ha Isten közben téged készít arra, amit az ajtó mögött készített el? Mert Isten sokszor nem az időt pazarolja el a várakozással. A várakozásban dolgozik rajtunk.
A várakozásnak is lehet küldetése.
Mózesnek negyven évig kellett a pusztában élnie. Az az ember, aki korábban indulatosan megölt egy egyiptomit, később úgy jelenik meg előttünk, mint aki a Biblia szerint:
„Ez a Mózes pedig igen alázatos volt, a földön élő minden embernél alázatosabb.” 4Mózes 12:3 RÚF
Negyven év. Nem negyven nap. Nem egy gyors tanfolyam. Negyven év felkészülés. Mi pedig sokszor már néhány hónap után azt mondjuk: „Istenem, meddig még?” Pedig lehet, hogy éppen a várakozás alatt történik bennünk az, amire később a legnagyobb szükségünk lesz.
Nem könnyű. A felkészülés sokszor könnyekkel jár. Néha csenddel. Néha csalódással. Néha azzal az érzéssel, hogy Isten mintha nem válaszolna. De attól még dolgozhat.
Anna nem látta a teljes történetet. Mózes sem látta. Mi sem látjuk a sajátunkat. De talán nem is az a dolgunk, hogy mindent lássunk. Hanem hogy bízzunk Abban, aki látja.
Kész vagy Isten kezébe tenni azt, amire a legjobban vágysz? Kész vagy arra, hogy ha Ő megadja, ne birtokolni akard, hanem Neki add? És kész vagy arra is, hogy ha várnod kell, ne csak azt kérdezd: „Mikor lesz már?”, hanem azt is:
„Uram, mit akarsz közben elvégezni bennem?”
Amit Isten rád bíz, azt nem azért adja, hogy birtokold, hanem hogy sáfárkodj vele.
Mert lehet, hogy a várakozásod nem egy üres időszak. Lehet, hogy Isten éppen most készít.
A szívedet.
A hitedet.
A jellemedet.
A kezedet, hogy el tudd engedni azt, amit majd rád bíz.
És amikor eljön az idő, talán megérted, miért kellett olyan sokáig várni.
Addig pedig marad a bizalom.
„Mert csak én tudom, mi a tervem veletek – így szól az Úr –: jólétet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövő az, amelyet nektek szánok.” Jeremiás 29:11 RÚF
Nem mindig értjük, mit csinál Isten. De bízhatunk abban, hogy Ő nemcsak a célt látja, hanem azt az embert is, akivé útközben formál bennünket.